1.Fejezet

Április volt.

Az eső nem akart elállni. Az utca vízben úszott, ez azonban mégsem tántorította el a megszállott rajongóinkat attól, hogy eljöjjenek a koncertünkre.

Nem tudtam elképzelni, hogy egy normális ember miért nem egy forró italt és a meleg szobáját választja ahelyett, hogy egy amerikai fiúbanda koncertjén ázzanak bőrig.

Most persze magam ellen beszélek, hiszen tagja vagyok annak az együttesnek, akiket annyira szeretnek a tini lányok, hogy képesek bőrig ázni.

Tizennyolc évesen alapítottuk a bandát a két legjobb barátommal,Dave - vel és Jimmy - vel. Ők azóta is tagok.

 Már óvodás korunkban együtt játszottunk és azt terveztük, hogy rock sztárok leszünk.

Igazából popsztárok lettünk.

Talán azért is lettünk kevésbé vadak, mert a megalakulásunk után három évvel a menedzserünk azt ajánlotta, hogy vegyük be a bandába Jasont.

Ahogy a menedzserünk, Bill mondta „Nem árt egy kicsit hallgatóbarát zenét játszani, amihez Jason vékony hangja jól illeszkedik. Ráadásul minél több tagja van egy fiúbandának, annál több lányt hódítanak meg”.

Kezdetben mindenki meg volt elégedve azzal, hogy egy-egy koncert után fiatal lányok százai hagytak apró ajándékokat az öltözőink előtt vagy tettek különféle ajánlatokat.

Fiatalok voltunk és próbáltuk kihasználni a lehetőségeinket.

A fiúk rengeteg lányt cipeltek az ágyaikba, nekem ez sosem ment.

Lett volna rá jelentkező, talán túl sok is.

Csak hogy akárhányszor randiztam valakivel, senki sem rám volt kíváncsi.

Mindenki egy darabot akart az együttesből, egy darabot a csillogásból.

Mindannyian egy híresség barátnői akartak lenni, vagy még csak azt sem. Sokan csak egy éjszakát reméltek, ami leginkább trófeagyűjtéshez hasonlított.

Egyik lányt sem az érdekelte, hogy ki is Chris Smith valójában.

 Visszataszító volt látni, hogy milyen örülten rajonganak értünk és közben semmit sem tudnak a valódi énünkről.

Egyikük sem tudhatja, hogy Dave a turnén elhangzó dalok közül csupán kettőt szeret.

Kettőt a tizenötből.

Egyébként csak már ismert dalok minőségi feldolgozásával foglalkoztunk.

Azt pláne nem tudhatja senki, hogy Jimmy homofób.

Milyen lenne az, ha egy popsztár megvetné a melegeket?

Különösen, hogy a csapat melege én vagyok. Persze csak elméletileg.

Bill szerint ez a „kis áldozat” nagyon az előnyére van az együttesnek.

A „kis áldozat” miatt egy normális lány sem néz rám.

Valóban azt hiszik, hogy a fiúkat szeretem, és már többször tudni vélte a sajtó is, hogy Jason és én együtt vagyunk.

Persze azt sem sejti senki, hogy egyáltalán nem kedvelem Jason-t a tenyérbe mászó, pimasz stílusa miatt. Nem tisztel senkit. Azt hiszi, mert jó hangja van, már mindent szabad neki.

Másrészről Bill egyértelműnek vélte, hogy kell egy meleg-vonal is a közönségünkbe.

Mert ugye a nagy sztárokat is a meleg közönség emelte fel.

Csak arról feledkezett meg, hogy Madonnának Britney Spears, Christina Aguilera és Sofia Boutella jutottak, nekem csak kövér kiöregedett alakok, akiket alig lehetett levakarni.

Gyakran még az sem volt elég, ha azt hazudtam, hogy van barátom. Muszáj, volt ezt tennem, különben botrány lett volna.

Sokszor nagyon nehéz volt nem a világba üvölteni, hogy nem vagyok meleg, csak a menedzser erőltet ránk szerepeket.

Sajnos ezt el kellett tűrni ahhoz, hogy a színpadon maradhassunk.

A csodálatos színpadon, ahol minden fény a miénk volt és átadhattuk magunkat a művészetnek, az érzelmek kifejezésének.

Mert bár a menedzser a nyilvánosság elől elfedte a valódi arcunkat, a dalválasztásban nem tudott leszavazni minket, vagy legalább is nem olyan mértékben, mint ahogyan azt ő szerette volna.

A repertoárunk igen csak színesre sikeredett.

Minden koncert úgy kezdődött, hogy egy gomb pirosan világított, ha a közönség elég hangosan kiabált. Amíg a gomb nem világított, mi nem léptünk színpadra. Azt hiszem, ez olyan, volt, mint Eric Saade - koncertjén.

Az első dal azon a napon is a Grenade volt Bruno Mars - tól. Azért ebbe bele csempésztünk egy kis erőt. Persze nem Jason - nek köszönhetően.

Azt hiszem, nagyon megszerette a közönség ezt a dalt a mi előadásunkban is.

Jimmy hangja volt a középpontban ennél a számnál.

A második dalt Pink - től énekeltük. A Sober alapvetően rám és Dave - re épült.

Imádtam az átkötő szövegeket:

„Ah, the sun is blindin'

 I stayed up again

Oh, I am findin'

That that's not the way I want my story to end”

„Ah, the night is callin'

 And it whispers to me softly, "Come and play"

I, I am fallin'

 And if I let myself go I'm the only one to blame”

Van bennük valami sötét, már-már misztikus.

Valahogy azonban a sötétsége ellenére az akaratról is szól.

Én mindig is így értelmeztem ezt a dalszöveget. Szerintem a zene ezt még jobban nyomatékosítja.

A turnén mindig a Viva La Vida volt a harmadik dal,amit elénekeltünk. A verse-ket Jason, a refrént mindenki együtt énekelte, gyakran a rajongók is kísértek minket.

Ők biztosan a Coldplay előadásában szerették meg ezt a dalt.

Én azonban nem.

A húgom által ismerkedtem meg a svéd popsztárok nagy részével és ezt a dalt akkor szerettem meg, amikor Darin Zanyar - tól hallottam.

 Ő nem csak elénekelte a dalt üres előadásmóddal, hanem általa életre kelt a szöveg:

„I used to rule the world

Seas would rise when I gave the word

 Now in the morning I sleep alone

 Sweep the streets I used to own”

A negyedik dal igazi közönség kedvenc volt: Lady GaGa Bad Romance című sikeres dala.

A Lady igen csak tudhatta előre, hogy RedOne-nal dolgozni nem lehet sikertelen.

Nálunk Dave vitte sikerre ezt a dalt.

GaGa talán legnagyobb slágerét egy Michael Jackson Medly követte, ahol a Beat It, a Bad, a They Don’t Care Abouts Us és a Billie Jane hangzott el.

Én személy szerint mindegyiket szeretem. Szerintem nagyon energikus és jó dalok. Jason ki akarta nyafogni Bill-nél, hogy Bad helyett a Man In The Mirror - t énekeljük.

Talán neki kellene a meleg fiú szerepét játszani.

Bár a selyemfiú kategória majdnem ugyanaz…

A show hatodik száma mindig nagyon lendületesre sikeredett.

A One Direction What Makes You Beutiful –ját énekeltük el egy laza koreográfia eltáncolásának kíséretében.

Már az eredeti is olyan energikus, mi pedig még jobban azzá tettük.

Erősebb lett a hangszerelése is.

A hetedik dal, amit a turné során előadtunk az I Will Talk And Hollywood Will Listen Robbie Williamstől. Én szólóztam és a többiek vokáloztak.

Nem szeretem dicsérgetni magam, de szerintem nagyon hatásosra sikeredett.
Mi tagadás, a következő dal legalább ennyire jó volt Jason-nek köszönhetően, aki a The Calling Wherever You Will Go - ját énekelte kristálytiszta hangon.

Mindig is ellenszenves volt nekem ez az ember, de gyerekes dolog lenne tagadnom, hogy nagyon jó énekes.

A kilencedik dal a Truly Madly Deeply volt a Savage Garden-től. Amíg Jason ezt énekelte, mi hárman gyorsan átöltöztünk.

Hogy egységes legyen a szettünk, Jason a következő dal alatt öltözött át, ugyanis az If I Had You - t hárman énekeltük el Adam Lambert - től.

Nem is hiányzott Jason igazából, az ő stílusa nem volt elég vad ehhez.

Pedig a hangja meg lett volna hozzá. Talán ő maga korlátozta magát a „cuki pop dalocska” kategóriába.

Mindenesetre a tizenegyedik dalt szeretette. A Cinema Bizarre Escape To The Stars.

Ezt a dalt mindig együtt énekeltük. Ilyenkor nem utáltam őt annyira. Pontosabban kifejezve, a színpadon nem volt semmiféle problémám vele.

Előadóként semmi kifogásolhatót nem lehet benne találni. Csak magánemberként egy felfuvalkodott hólyag.

Sosem felejtem el, hogy milyen vehemenciával próbálta rá venni Bill-t, hogy kérjünk pénzt az autogramjainkért.

Mennyire gusztustalan dolog lenne egy aláírásért pénzt kérni… a rajongóink ennyit megérdemelnek.

Különben is, J. K Rowling is sokat vesztett a fényéből az én szememben,mióta tudom, hogy ingyen nem dedikál.

A közös dalunk után Dave kezdte az Aerosmith legnépszerűbb dalát a Cryin’-t.Miután ő elénekelte az első szakaszt, közösen énekeltük a refrént, majd az átvezető rész nekem jutott.

A második szakaszt Jason vállalta be, aztán megint együtt énekelte az együttes a refrént.

Az átvezető szakasz valamiképp módosult, de ez most is nekem jutott.

Szeretem ezt a dalt.

Át tudtam érezni a mondanivalóját:

 „I was cryin' when I met you
Now I'm tryin' to forget you
Your love is sweet misery
I was cryin' just to get you
Now I'm dyin' just to let you
Do what you do what you do down to me”

Ha találkoznék is egy normális lánnyal (ami egyébként nem hiszek), rögtön búcsút is inthetek neki, mert a menedzserünknek köszönhetően a fél világ azt hiszi, hogy meleg vagyok. A másik fele is csak azért nincs ebben a tévhitben, mert nem tudják, hogy ki az a Chris Smith, sőt nem is ismerik az együttesünket sem, ami a Pop-corn névre hallgatott.

Az elnevezés egyfajta kalodába is zárt minket, és a popbanda kategóriából nem is nagyon tudtunk szabadulni, pedig kezdetben Dave és én nagyon szerettük volna, mára azonban megérettünk arra a szinte, hogy értékeljük azt, amit kaptunk, még ha (csak) pop is az.

Ma már, huszonkét évesen örülök annak az érzésnek, amikor a zene átjár minket.

Szavakba nem is lehet önteni azt az érzést, amikor kihunynak a fények és minden tekintet rád szegeződik és arra várnak az emberek, hogy elkezd a dalt.

Lassan a mikrofonhoz sétálsz, egy gyengéd, ám határozott mozdulattal megfogod a mikrofon állványt, felnézel és több száz kíváncsi tekintet övez.

Legszívesebben mindenkit átölelnél, mert bár néha túl megszállottak és gyakran túlzásba viszik a rajongást, mégis azért vannak a koncerteden, hogy kapjanak egy kis részt belőled.

Te pedig elkezded a dalt.

A dalt, ami lehet, hogy régen semmit sem jelentett neked, mára viszont tudod, hogy mi a mondanivalója. Egy idő után minden értelmet nyer. Minden.

Vagy talán éppen olyan dalt énekelsz, amihez emlékek kötnek. Egy olyan dal, ami emlékeztet valakire, vagy szimplán egy érzésre.

Egy dal, ami eszedbe juttatja, hogy milyen szabadnak lenni.

Mert nekem a dal egy különös dolog volt mindig is.

Egy hang képes arra,hogy elrepítsen téged egy másik világba,egy jobb helyre.

A dalok szárnyán szállsz, még sem félsz, mert tudod, hogy nem eshet bajod.

Mielőtt fellépsz a színpadra, mindig megborzongsz a gondolattól, hogy emberek százai vagy ezrei várnak arra, hogy veled utazzanak, méghozzá a te szárnyadon. Aztán amikor felhangzik a zene első taktusa, kiszabadulsz a világ zsarnokló fogságából és könnyedén repíted a hangoddal az egész közönséget oda, ahova ők vágynak.

A szárnyaid alá veszed őket és ez még csak nem is terhes számodra, mert látod, tudod, érzed azt, hogy valami olyat látnak meg a repülés során, amit talán azelőtt sosem. Te sem, és ők sem.

Amikor az út véget ér, egy másodpercre csend honol a teremben. Végig nézel az arcokon és könny mossa tisztára a szemeket. Aztán az emberek tapsba kezdenek és te mérhetetlenül hálás vagy nekik. Úgy érzed, hogy jobbá tettek.

Tehát a művészet nekem szent dolog.

A turné tizenharmadik dala a 2011-es Eurovíziós Dalfesztivál közönség kedvence, a Popular, a harmadik helyezet Eric Saade – tól.

Jimmy majdnem olyan jól énekelte a svéd fiatalember dalát, mint maga a dal birtoklója, viszont táncban elmaradtunk Mr.Popular-tól.

Nos, sebaj, mi énekesek vagyunk, nem táncosok.

Különben is, vannak táncosaink is.

Lily, Mary, Stephan és Josh. Ők egy évvel ezelőtt kerültek hozzánk, pontosan akkor, amikor Jason - nel kibővült az együttes.

Voltaképpen a három pop-rock bandánkból egy négytagú, csak ismert dalok feldolgozásával foglalkozó popcsapat lett, megspékelve némi táncikálással és négy jó háttértáncossal.

A közönség imádta a Populart. Velünk énekelték az elejétől a végéig.

Volt olyan show, ahol ötezren buliztak velünk.

A tizennegyedik dal is rendszerint nagy sikert aratott.Bon Jovi talán legnépszerűbb dala volt az,az It’s My Life. Együtt énekeltük mind négyen, és beleadtunk apait-anyait.

Mindenkit átjárt a szabadság érzése, aki velünk énekelt.

A turné tizenötödik dala nem volt állandó. A rajongók Queen, Adam Lambert, Eric Saade, Lady GaGa és Madonna dalokból választhattak.

A szóban forgó shown Adam Lambert Music Again - jére esett a választás.

A Pop-corn is imádta ezt a dalt attól a pillanattól kezdve, hogy először megmutatta Dave.

Aznap is nagy sikert arattunk vele, meg talán az őrült táncunkkal is.

A közönség tapsolt és tapsolt és csak tapsolt...nagyon jó este volt.

Aztán elköszöntünk és hátra mentünk az öltözőbe.

Tíz perc alatt kifújtuk magunkat és átöltöztünk, aztán ideje volt fogadni azt a három lányt, akiknek a VIP jegyüknek köszönhetően lehetőségük volt a backstage - ben beszélgetni és fényképeszkedni velünk.

Két szőke és egy barna hajú lány várt ránk.

A lányok egymásra néztek és láthatólag nagyon meghatotta őket, hogy egy méterre vannak tőlünk. Nyilván bálványoztak minket, pedig mi is csak emberek vagyunk. Mi sem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink.

A mi életünk sem tökéletes.

Attól még, hogy már ilyen fiatalon sincsenek anyagi problémáink a népszerűségünknek köszönhetően, még nem vagyunk felsőbbrendűek másoknál.

Ahogy mondani szokták, a szuvenír mindenhol kínai.

Mosolyogva üdvözöltük a lányokat.

Az egyik szőke lány Lisa volt, tizenkilenc éves. Láthatóan Dave volt a kedvence. A másik szőke hajú lányról, a tizenhat éves Pollyról nem tudtam eldönteni, hogy vajon Jimmy vagy Jason-e a kedvence.

Viszont a tizennyolc éves Margaret-en láttam, hogy oda van értem.

Kedves és nagyon szép lány volt,a négy év korkülönbséget sem tartottam olyan vészesnek, de valahogy úgy éreztem, hogy megint ugyanaz a felállás,ami eddig: ő már sokkal többet érez irántam,mint én fogok iránta a közeljövőben.

Láthatóan kötődött hozzám, komolyabban, mint egy számára kedves énekeshez. Nem azt mondom, hogy őrült fanatikus volt, de ha elhívtam volna valahová, biztos, hogy nem nemet mondott volna.

Szerettem volna egy társat magam mellé. Nem a rajongók közül, hanem egy lányt, aki nem egy popsztárt szeret, hanem az igazi Chris Smith-t.

Erre a lányra még várnom kellett egy kicsit…