2.fejezet

Másnap délután háromig aludtam.

Ugyan a koncert mindig nagy adrenalin – löketet ad, de ha bezuhansz utána az ágyadba, akkor ott is maradsz egy jó ideig-ezt határozottan állítom.

Mivel egyedül laktam a saját házamban, bármikor kiélvezhettem egy kiadós alvás élményét.

Néha azért jó lett volna, ha valakivel megoszthatom a birodalmamat.

Főleg a kezdetek kezdetén, amikor még csak barátkoztam a házimunka fogalmával.

Szerencsére azért édesanyám és a húgom gyakran eljöttek és ilyenkor segítettek is.

Tavaly nem egyszer történt meg, hogy ott álltam a konyha közepén és azon törtem a fejem, hogy egyes dolgok vajon hol lehetnek, vagy ha éppen már meg voltak, akkor hogyan és mire lehet használni őket.

 Ekkor általában felhívtam a tizenkilenc éves húgomat, aki segített az ő kétbalkezes bátyjának, akinek ugyan megszámlálhatatlan lélekszámú rajongó tábora és huszonegy évesen már saját lakással rendelkezett, de ilyen ügyekben tehetetlen volt.

Igen, ez voltam én az önállósodásom kezdetén.

Először azt sem tudtam, hogy miért van annyi gomb és annyi mosóprogram a mosógépen.

Szóval három után valamikor kikecmeregtem az ágyból és azon kaptam magam, hogy négyre be kell mennem Bill - hez.

Gyakran tartottunk megbeszéléseket, ahol az egész Pop - corn legénysége megjelent és megvitattuk, hogy mit kell a következő alkalommal máshogyan csinálni, mi az, ami bevált vagy mik a tervek a közeljövőre nézve.

Szerencsére az út csak huszonöt perc volt autóval, így időben oda értem. Dave és Jimmy már ott is volt.

Öt perccel négy előtt Bill is megérkezett. Komoly ábrázatát egy aprócska mosollyal törte meg.

Ő sosem vitte túlzásba a barátkozást.

Mentségére szóljon, hogy menedzserként mindig elérte, amit akart.

Szakmai tekintetben csak egy dolgot utáltam vele kapcsolatban: hogy nekünk különféle álarcokat kellett öltenünk.

Undorodtam a gondolattól, hogy talán holnap elütnek, meghalok és soha senki nem fogja megtudni, hogy egyáltalán nem voltam meleg és csak azért nem vállaltam fel a valódi önmagam, mert nem tehettem.

Kezdetben még nem is zavart annyira a dolog, meg őszintén szólva, úgy éreztem, hogy van abban valami, hogy egy teljesen normális csapatért nem rajonganak úgy, mint egy olyanért, ahol a tagokban van valami különlegesség vagy furcsaság.

Húsz évesen azt hittem, hogy a lányokat megőrjíti az, hogy elérhetetlen vagyok számukra. Ez így is van, csak hogy azóta arra is ráeszméltem, hogy a nagy szerelmet nem a sikoltozó rajongók között kell keresnem.

Aztán később egyértelművé vált a számomra, hogy mindent romba dönthet, ha kitárulkozom.

Négy óra múlott tíz perccel, mikor Jason belépett az ajtón.

Önkéntelenül szemforgatást idézett elő nálam. Hihetetlen, hogy egy szabályt sem képes betartani. Egyet sem, soha.

-A négy óra jó lenne, ha négy óra lenne mindenkinek! – mondta Bill szigorúan.

- Tíz perc késés még nem a világ vége, de azért bocs!- válaszolt Jason a maga oltárian alpári stílusában.

- Vigyázz a nyelvedre, nem vagyok jó kedvemben! – válaszolt Bill.

- Mi a probléma, főnök? - kérdezte Jimmy.

- Lena – hangzott a válasz.

Lena a stylist - unk. Ő egyedüli ember, aki a ruházatunkért felel.

Negyvenes éveiben járó, magas, fekete hajú nő volt, aki egyedül neveli a két kamasz lányát.

Nagyon kedveltük őt. Annak ellenére, hogy szinte a gyerekei lehettünk volna, nagyon modern gondolkodású, csinos nő volt.

Sajnos Billy állandóan zaklatta őt.

Mindig belekötött abba, hogy milyen szettet válogatott nekünk Lena.

Általában Bill kritizálása alaptalan volt.

- Mi a baj Lena - val? – kérdeztem.

- Kirúgtam. - hangzott a váratlan válasz.

- Miért? – hördült fel Dave.

- Ma nyolckor megbeszélést tartottunk azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen a látvány a Charity live-os fellépéseteken. Igaz gyöngyökkel kirakott rongyokat akart rátok aggatni – mutatta Bill a tervrajzokat.

- Zsír! – nyilvánult meg megint James a maga módján.

- Persze, mert szerinted nagyon olcsó igazgyöngyök ezreivel telepakolni az amúgy is drága anyagot. Nem elég, hogy egy jótékonysági koncertre mentek, ahonnan semmi bevételünk nem lesz, de még költsünk is erre az egészre. Ráadásul idiótán néznétek is ki ebben a hacukában. - adta elő a monológját Bill.

Szánalmas, hogy azon forr a feje, hogy nem lesz bevételünk. Könyörgöm, egy jótékonysági koncertről beszélünk! Különben is, keresünk épp eleget, akár havi egy ilyent is be tudnánk vállalni.

- Chris - ről úgyis azt hiszi mindenki, hogy homár, akkor meg nem mindegy? -heherészett Jason.

Ezt már nem állhattam meg szó nélkül:

- Lehet, hogy rólam hiszi mindenki, hogy az vagyok, de elgondolkodtató, hogy neked tetszenek a gyöngyös rucikák - gúnyolódtam.

- Ne parázz, haver, csak viccelek. - mondta Jason.

- Tudom. –válaszoltam.

- Billy, ezért ki is rúgtad Lena - t? - kérdezte Jimmy.

- Mindig is túl akaratos volt. –mondta Bill.

Én csak sóhajtottam. Bill szúrós szemekkel nézett rám. Jason alig tudta visszafogni a nevetést. Lehet, hogy nem voltunk soha oda egymásért, de az közös volt bennünk, hogy ki nem állhattuk, hogy Billy állandóan vezényelt.

Billynél még Jason is normálisabb ember volt.

Végülis Jason-nel semmi bajom nem lenne,ha nem képzelné magát többnek másoknál és megtanulna normálisan beszélni..de ez lehetetlen.

A megbeszélés további részeiben Bill elmondta, hogy jó lenen, ha Jimmy többet énekelne és kevesebbet táncolna, mert a pörgésben fárad ki.

 Elvégre ez jogos is volt. Jim energiabombaként mozgott a színpadon, de ha egy verse - vel több jutott volna neki például az If I Had You - ből, csak lihegni tudott volna a mikrofonba.

Továbbá azt tanácsolta Bill, hogy több kontaktusunk legyen a közönséggel, végülis belőlük élünk. Csak azt nem tette hozzá, hogy ő is. Belőlük és belőlünk.

Végső soron azt mondta, hogy jól énekeltünk.

- Jól énekeltünk? A pokolba is a jó énekléssel – kelt ki magából Jason, majd az ajtót becsapva kiviharzott a teremből.

Nocsak, még a végén megváltozik a véleményem róla..

Egyértelmű, hogy igaza van. Bár barbár és nem egy észlény, de azt nem mondhatom rá, hogy ne hagyná a szívét a színpadon, akárhányszor énekel.

A szóban forgó koncerten is nagyon jó volt. Szerintem mindannyian hihetetlenül jól teljesítettünk.

- Ennek meg mi baja? –értetlenkedett Billy.

- Talán nem ártana sajnálni egy kis dicséretet tőle, ha már kiénekli a tüdőjét, nem? – tapintott a lényegre Dave.

- Az üdvrivalgást meghagyom a rajongóknak. Holnap reggel tízre gyertek be mindannyian. – mondta Bill, semmi megbánást tanúsítva, majd ott hagyott minket.

Mi pedig elmentünk meginni egy kólát, aztán hazament mindenki.

A nap további része szürke volt. Csak a szokásos dolgok történtek: evés, fürdés, tévézés, majd aztán alvás.

Az éjszaka nem telt zavartalanul.

Az általános iskolám épülete és a gimnáziumom összeolvadtak, én pedig eltévedtem. Összevissza bolyongtam és vártam, hogy lássak egy-egy ismerős arcot, de ez nem következett be. Senkit sem ismertem a látottak közül, minden ember különösen nézett rám. Mintha azt sugallták volna, hogy”Ki ez az őrült és mit keres itt?”.Aztán valahányszor közelebb kerültem hozzájuk, mindannyijukban volt valami érdekes vagy ijesztő.

Volt egy göndör szőke nő, akinek szarva volt a fején, méghozzá három darab.

Aztán egy barna hajú kisgyerek jött szembe velem. Talán ötéves lehetett, de egy meztelen nő volt a pólóján.

A kisgyereket felkapta egy tini lány, akinek csillogó fekete volt a füle és az orra.

Majd jött egy lovon egy vörös hajú férfi és bevágtatott a könyvtárba.

A ló nyerített egyet, én pedig felébredtem.

Csurom víz voltam.

Kimentem a konyhába egy kicsit inni, aztán később sikerült visszaaludnom.

Szerencsére a semleges álmoknak a birodalmába kerültem és reggel nyolcig ott is ragadtam.